Nincs kedved elutazni Barcelonába a hétvégén? De, menjünk.
Kis túlzással, de nagyjából így zajlott a beszélgetés, ami után bruttó fél perc alatt eldöntöttem: repülök.
Ha már egy légitársaságnál dolgozom, ideje kihasználni a pozícióval járó előnyöket – és végre elutazni úgy, hogy nem munkaügyben megyek. Nem munkaügyben. De nem is pihenés céljából. Legalábbis nem passzív pihenés céljából.
Péntek reggel 8:30-kor kaptam egy képernyőfotót. A képen: vasárnap reggel 8:30-kor rajtol a barcelonai maraton. Előtte fél órával értem haza egy laza 30 kilométeres hosszúról. Bruttó fél perc (vagy még annyi se) kellett, hogy a verseny honlapján találjam magam, a nevezés részleteit böngészve.
Szomorúan konstatáltam: a rendezvény teltházas. Pedig ekkorra a futóbarátaim jelentős hányadának, sőt, még az edzőmnek is továbbítottam a képernyőfotót – én erre menni akarok. Megszállottan elkezdtem rajtszámot vadászni a különböző Facebook- és Strava-csoportokban. Egy-egy javaslat hatására még az is megfordult a fejemben, hogy bekommandózok a tömegbe. Mert mekkora fun lenne, ha az impulzív barcelonai hétvégémen futnék egy impulzív maratont.
Azt mondják, egészséges dolog, ha az ember képes racionalizálni az impulzív terveken. Állítólag.
Szóval igyekeztem így átgondolni ezt a hirtelen jött maratonfutósdit. Racionálisan.
Lehet, hogy fun lett volna futnom hirtelen felindulásból egy maratont, egy hirtelen felindulásból megvalósított barcelonai hétvégén. Készült volna pár szép fotó. Kaptam volna egy szép érmet. Begyűjtöttem volna pár szép lájkot. De racionálisan átgondolva beláttam, megértettem és elfogadtam, hogy a testemnek ott és akkor nem volt szüksége arra a terhelésre. Az a maraton nem szolgálta volna a fejlődésemet és a céljaim megvalósítását. Mert végső soron én ezért futok. A fejlődésért és a céljaim megvalósításáért. Nem pedig a szép fotókért, érmekért és lájkokért.
Szóval a barcelonai maratonon való futást elengedtem. De ha már ott voltunk, a befutóhoz kinéztünk.
Egy befutót végignézni számomra mindig különleges élmény. Legyen szó félmaratonról, maratonról vagy ultráról. Több száz, adott esetben több ezer, egymás számára ismeretlen idióta futó menetel, hogy célba érjen. A miértje mindenkinek más. De a célja mindenkinek közös: teljesíteni egy bizonyos távot. Hogy bebizonyítsák maguknak. Vagy másoknak. Vagy kicsit mindenkinek. Van, aki katonásan számol minden másodpercet. Van, aki “csak” célba akar érni. Mindenkinek megvan a saját miértje. A saját harca. A saját célja. A saját impulzív terve. Az pedig biztos, hogy a katalánok nem féltek megadni a módját annak, hogy megünnepeljék ezt a több száz, vagy inkább ezer idiótát futót, akik épp megvalósították a saját céljukat.
Szóval a barcelonai maratonon végül nem futottam. De megnéztem azokat a futókat, akik igen. És ennyi is elég volt, hogy összetörjön a mécses. Ahogy néztem az arcokat, arra gondoltam: vajon nekem milyen szokott lenni az arcom, miközben célba érek? Kimerült? Elégedett? Csalódott? Felszabadult? Pont olyan, mint a másik több száz, vagy inkább több ezer idiótáé futóé, akiket nem is ismerek, mégis tudom, mit éreznek, miközben áthaladnak a célvonalon.
A sors fintora (meg a globalizációé), hogy a sok ismeretlen között sikerült ismerőst is találni. Andrist, aki szintén a Balatonfüredi Atlétikai Club színeiben fut. Anno, 2024 novemberében, az első ultrámon – ahol az első fél órában sikeresen eltévedtem, és az ötven helyett ötvenkét kilit futottam – kaptattunk együtt egy bő fél órát. Teljesen véletlen szúrtam ki a tömegben, miközben a párjával fényképezkedtek. Mint utólag kiderült, az egyik képbe mi is sikeresen belesétáltunk.
Szóval a barcelonai maraton nekem kimaradt. De természetesen azért futni futottam. Vasárnapra egy könnyű tizenhárom kilométeres edzést kaptam. Ezt végül tizenhat kilométerre kerekítettük – az első fél órában ismét sikeresen eltévedtünk. Úgy látszik, a tájékozódási készségeim továbbra sem javultak. De legalább elkezdtem megtanulni racionalizálni az impulzív terveimet.
Utóiratként, az összes barátom, családtagom, kedves és nem túl kedves, futó és nem futó ismerősöm figyelmébe: Megkérlek benneteket – őszintén, szeretettel, tengermély tisztelettel – ha együtt utazunk valahova, ne küldjetek két nappal előtte képet arról, hogy a helyszínen futóverseny lesz. Köszike.