Péntek reggel öt óra. A budapesti repülőtéren ülök. A mobilom jegyzeteibe pötyögök, ékezetek nélkül. Csomó idő lesz ezt a szöveget utólag laptopon korrektúrázni. Tegnap, csütörtök reggel kellett volna írnom. Csütörtökön, amikor pihenő napom van. Csütörtökön, amikor nem futok. Fel kellett volna kelnem öt órakor. De inkább az alvást választottam. Rám fért. Előző héten vasárnap futottam egy félmaratont a Zúzmarán. Kitekertem Budakalászra a belvárosból. Ledaráltam a távot egy óra harminckilenc perc alatt. Nem terveztem, mégis sikerült összehozni egy PB-t (personal best/egyéni rekord). Majd egy rövid nyújtózkodás és egy kisebb hiszti után összekapartam a megszaggatott testem és visszagurultam a belvárosba. Mínusz két fokban. Ködben. Fagyban. Nem voltak ideálisak a körülmények. Nem volt könnyű nap. Mégis, szerettem azt a napot. Az ideális körülményeket és a könnyű napokat bárki meg tudja hódítani. A nehéz napok viszont szembesítenek önmagaddal. A nehéz napokon derül ki, ki vagy.
Hétfő reggel, öt óra. Üvölt az ébresztőm. “Soha többet nem versenyzek vasárnap” - mondom magamnak minden egyes hétfő reggel, öt órakor, amikor éppen üvölt az ébresztőm. Jól esett volna az alvás. Hogy ne menjek ki ismét mínusz két fokba. Ködbe. Fagyba. Hogy otthonról dolgozzak. De ez ezen hétfőn nem fért bele. Meg kedden sem. Meg szerdán sem. Szóval csütörtök reggelre ismét kellően megszaggattam magam. És írás helyett inkább az alvást választottam.
Péntek reggel nyolc óra. Már a repülőgépen ülök. Nemsokára landolunk Fiumicinoban. Még mindig a mobilom jegyzeteibe pötyögöm a sorokat. A Nap nemrég kelt fel a horizonton. Az elmúlt hét során most először látom. Mióta a napjaim kilencven százaléka úgy zajlik, hogy sötétben lépek ki a lakásomból és sötétben is érek haza, megtanultam értékelni ezeket a pillanatokat. Dolgozni jöttem, nem nyaralni és csupán két napig maradok. Mégis, értékelem, hogy itt lehetek, mert végre napsütés fogad. Nem pedig mínusz két fok. Köd. És fagy. Munka után mindenki Rómába utazik. Én inkább Fiumicinoban maradok. A belváros helyett a tengerpartot választom. Rómával és Budapesttel ellentétben itt csend van.
Szombat reggel öt óra. Üvölt az ébresztőm. Felöltözök. Kabát és melegítő helyett csak egy rövidnadrág és egy póló van rajtam. Ma a Margit-sziget helyett a tengerpartra megyek futni. Tizennégy fok vár. Mögöttem kel fel a Nap. Rómával és Budapesttel ellentétben itt csend van. Nem tervezem túl a napomat. Futok két órát. Megmártózok a tengerben. Kényelmesen megreggelizek. Sétálok a parton. Mikor elfáradok, előveszem a laptopomat, hogy végre korrektúrázzam a mobilom jegyzeteibe pötyögött, ékezetek nélküli szöveget. Egy kávézó teraszán ülök. Az erős napfénytől alig látom a kijelzőt. Körülöttem minden asztalnál dohányoznak. De még ez sem rontja el kedvem. Mert végre egy teraszon ülök. Tizennégy fokban. Ahol süt a Nap.
Befejezem a korrektúrát. Visszasétálok a partra, hogy megnézzem a naplementét. Enyhén felhős az ég. A levegő kezd lehűlni. A Nap pedig ismét eltűnik a horizonton. Kihasználom az utolsó másodperceket. Ki tudja, lehet megint egy hetet kell várnom egy ilyen pillanatra.
A mai napot szerettem. Ma ideálisak voltak a körülmények. A mai egy könnyű nap volt. Mióta a napjaim kilencven százaléka nem könnyű, megtanultam értékelni ezeket a napokat.
Szombat este nyolc óra. A fiumicinoi repülőtéren ülök. Nemsokára felszállunk, indulok haza Budapestre. Igyekszem minél hamarabb befejezni az írást. A laptopom merülőben és nincs kedvem ismét a mobilom jegyzeteibe pötyögni egy ékezetek nélküli szöveget, amit később korrektúrázhatok. Holnap reggel ismét üvölteni fog az óra. Mínusz két fok lesz. Köd. Fagy. Nem lesznek ideálisak a körülmények. Nem lesz könnyű nap. Mégis, alig várom, hogy megkíséreljem meghódítani. Alig várom, hogy szembesüljek önmagammal. Alig várom, hogy kiderüljön, ki vagyok.